Hajnal 4-kor értünk haza. A WIZZ azért összehozott egy egyórás késést, csak hogy szó érje a ház elejét... Fisterrából Santiagóig tartó halálbusz után boldog könnyedséggel szálltam repülőre, mondva nincs az a légörvény, ami felkavarja a gyomromat. Nem is volt. Széjjelrázott a gép, fel sem keltem. Tibi ébresztett, mert féltette a nyakincámat. A repülés egyébként ismét elbűvölt (az első 15 és utolsó 10 percben, a többit átaludtam). Gyönyörű volt az éjjeli Madrid és Budapest.
Morris kitörő szeretettel fogadott. Egész este zúgott a dorombolója.
Reggel egész korán keltünk. Egész nap járt a mosógép, de a lábamban már benne volt a boogie. Mikor megyünk már? Nem állapot, hogy lassan dél és még egy kilométert sem tettünk meg. Elhatároztuk, hogy megnézzük az egyetemet, nagyerdőt meg a főteret, hogy minden a helyén van-e még. Kiléptünk az útra. Nem volt hátizsák. Hangosan röhögtünk, mikor Hola, buen caminot köszöntem egy szembejövőnek... aztán megint, amikor a sugárúton megkérdeztem, hogy biztos, hogy jó helyen vagyunk-e, mert már tök rég nem láttam sárga nyilat... Nem akarok visszatérni a valóságba. Nemnemnem.
Ma Geri azt mondta, hogy a blogból nem mindig az jött le, hogy jajjdejóacamino, hát most leszögezném, hogy: fanntasztikusanzseniális volt. Egyetlen percét sem bántuk meg. A pillanatnyi mélypontok pont arra voltak jók, hogy a szép perceket még szebbnek lássuk. Már most hiányzik az út, az emberek, a hangulat, minden... Nem csodálom, hogy függőséget okoz, és tényleg sokan vannak, akik másodjára, harmadjára járják. Egy életre szól. Ha egyszer átfésülöm a 10 GB, kb. 1300 db képet, csinálok egy best of camino-t is.
Eeember, megtettünk 900 km-t gyalog. Én még nem fogtam fel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése