Meghoditottuk a Pirenesusokat

Hosszu,hosszu, a lenyeg, hogy jol vagyunk. Parizs megvolt, Notredame stb. TGV meno, utaztunk egy csomot. Bayonneban mar 12 fo volt a magyar csapat. A szallas jo volt, 8 eur, kaptunk reggelit is, es reggel nekivagtunk A Hegynek. Jajj, de nehez igy irni, h itt porogenk a percek es mar csak 5 van... szoval a latvany leirhatatlan, de a meredek lejto lefele az sem semmi...
most probalok kepeket....
jo, nem megz. ido lejart. pisz

- - -
UPDATE, mert ez a bejegyzés így nem maradhat ,eredeti szövege az égvilágon semmit nem ér, de az autenticitás kedvéért nem törlöm.
(2011. szeptember. 20.)

Párizs: küzdelem az elemekkel, de leginkább a béna (ingyenszórólap) térképünkkel. A magyar srác, aki évek óta Marseilleben dolgozik, annyira beparáztatott a "füstös arcúaktól", pedig csak jót akart nekünk, hogy minden bajom volt már tőlük. Addig kóvályogtunk keresve a Richard Lenoir utcán lévő hostelünket, hogy mire a Richárd L. bulvárról végre a Richárd L. utcára keveredtünk (a tököm gondolta, hogy azt is kell nézni, hogy rue vagy boulvard), hogy a tervezett 19:00 óra helyett 23:15 volt. Miután 30 perc agonizálás után észrevettem, hogy a 45 eurónkért tévedésből a 70 eurós szobát kaptuk, WCzuhannyal, nem szaladtam reklamálni...

Másnap: küzdelem a metrólejárókkal a Bastille téren. A franciák kukkot nem tudnak/mondanak angolul... köröztünk mint a betegek... aztán 8-10 próbálkozás után mégiscsak az első volt a jó, de hála a bénázásna rohanni kellett, hogy le ne késsük a TGV-t. Száguldottunk 800 km-t, nem érezve jelentős különbséget egy klasszik IC-hez képest, és máris hipp-hopp Bayonne-ban voltunk.

Érkezés SJPP-ba: kellemes kis vonattal, a már említett 12 magyar zarándokjelölttel. Útközben először úgy igazán összeugrott a gyomrom, és nyomott pár extra dobbanást a szívem: kezdtem kapisgálni, hogy hova is megyünk, mit is csinálunk, te jóóó ééég! Útközben szuperszép táj, zergék a sziklákon... aztán megérkeztünk. Eltévedni nem volt sok lehetőség, követtük a többieket, és máris egy zarándokirodában találtuk magunkat. Nyelvi barriereket nem ismerve, lemutogattuk mizu, megkaptuk a zarándokútlevelet és át lettünk irányítva XY bácsihoz, aki megtöltötte velünk a kiadó szállását jó pénzért. Észlelve a hiányt és tanulva a túlságosan is talpraesett magyar barátainktól visszaszaladtam a zarándokirodába a Jakab-kagylónkért...

Másnap: megindultunk a hegynek. Ezaz, gyerünk, időben, korán, nem akarok én itt konvojban menetelni. Hahaha, 10 perc és már nem tudjuk, hova kell menni... elindulni a legnehezebb, na. Utolért a konvoj, éljen! De legalább tudtuk, hogy eredetileg jó irányba indultunk, kár volt bizonytalankodni....
A nap abból állt, hogy felmegyünk a hegyre és lemegyünk a hegyről, mindez kb. 27 km leforgása alatt. Gyönyörű tájak, hideg szél, legelő lovak, barik, sehol egy korlát, fejünk fölött napot kitakarva félelmetesen cikázó fakókeselyűk (http://hu.wikipedia.org/wiki/Fak%C3%B3_kesely%C5%B1). Lefelé igencsak fájdalmas volt, de a botjainknak hála, a térdünk nem adta fel! (Vigyetek botot, de tényleg!)

Érkezés Roncesvallesba/be: és lám Franciaországot hátrahagyva máris Spanyolországban vagyunk. A szállás ipari méreteket ölt, de a felújításnak köszönhetően mégis messze a legjobban, az intimitás megtartott. Étkezés 10 EUR menü peregrino vagy semmi. Köszi. Konyha van, de minek. Nyersanyagot meg kaját általában nem cipelünk magunkkal, mert nem ment el az eszünk...

aztán mégis eszünk. Ezt hívják Gondviselésnek. Magyar barátaink a drága és rossz menüre panaszkodnak, mi pedig örömködünk, hogy nem adtuk rá a fejünket. Nincs is fincsibb, mint az égből pottyant maradék...

Nem akarom osztani az észt ("eszet") mert mindenkinek a maga dolga, de hamar rájöttünk, hogy a caminon nem szabad félni, hogy valami nem jut, elfogy, kimarad. Türelmesen kell várni és mindig megoldódnak a dolgok. Leginkább maguktól. Kapkodásos aggódás nem vezet jóra. 1 nap után leszoktam róla, és erre voltam a legbüszkébb.