Megváltás volt az elindulás Santiagobol. Talán a legszebb napunk a caminon... A természet lágy ölén vezetett az utunk, eukaliptusz erdőkön át, alig néhány zarándok... 20 perc pihenés alatt elmellőztek 4-en. Két nappal ezelőtt ez így hangzott volna: 4 perc alatt elmellőztek huszan. Narancsfák, naranccsal és (aki érezte már, tudja milyen) narancsvirágillattal. Kiwik kúsznak. Itt ám kiwiből van a lugas, nem szőlőből :))
Elmúlt a tumultus, elmúltak a turigrinok, és mi újra boldogan tapostuk a kilométereket
Nem volt verseny az albergekért, szinte mindig jutott, ha meg nem, a Gondviselésre bíztuk magunkat. A végére már tényleg nem volt fontos semmi ilyen dolog. Éreztük, hogy közel a vége, minden percét élvezni akartuk... Igy is volt.
Laktunk őrült cseheknél Negreirában az Alberge Lua-ban (Hold), akik állandó jelleggel be voltak tépve, a házinéni meg konstans hullarészeg volt. Olveiroaban jutott matrac a konyhában a földön a lányoknak, a fiúk kint aludtak a muzeális (alulról kivilágított:) góréban...
Természetesen Finisterre vitte a pálmát. Annyira örültünk az óceánnak, hogy elstrandoltuk az időt útközben, végül rohanólépésben érkeztünk a városba, rohanva a szupermarket záródó rácsai közé... kenyér és bor. Nélküle nem élet az élet. Fél 10körül találkoztunk egy német figurával, aki megismerte Zombort, és örömmel vezetett el minket abba a bizonyos hippi kommunába, ahol az éjszakát szándékoztuk tölteni (mivel este esély nincs az önkormanyzati albergere). Erősen sötétedett, a fickó a kukoricáson át vezetett, szűk, gazos utakon. Uhh... eltévedtünk. Kiderült, hogy egy ideje már nem ő a vezetője, hanem beköltözött a városba. Hónapok óta nem járt ott. Végül meglett... Vaksötétben értünk oda, kb. semmit nem láttunk az egészből. Annyit azért észleltünk, hogy elég leharcolt a placc.Rettenetesen fáradt voltam és jobban vágytam aludni (nem mondom, hogy ágyra), mint valaha. De nem lehetett tudni, hol alhatunk. Végül a sok sátor közül Tibi talált egy üreset. Csak röviden vázolom életem leghorrorisztikusabb pillanatát, mert így úgysem lehet visszaadni. Bemásztam a sátorba. Koszos volt, de a sötét segít ilyenkor. Már épp óvatosan hajtottam volna a fejemet aludni, amikor elfutott 2 bogár. Jó, mondom nem para, Tibiiiiiiiiiiiiii vidd innen! Vitte. Aztán még kettő. Azt is. Jol van, csak 5 órát kell itt aludni, kibirom. Fekszek... valamiért a szemem már nem akar annyira aludni, mint az előbb. Tibi szöszöl még valamit, kicsi a sátor sok a cucc... Aztán egyszer csak mozdul a sátor, Tibi kiegyenesített egy gyűrődést a sátor alján.... és az a pillanat, amikor fáradtságtól és bortól félkómásan kinyitom a szemem, a fejlámpa fénycsóvája mintegy színpadot megvilágítja a sátor sarkát, ahonnan pincebogarak ezrei (de tényleg!) futnak elő. Tibi páros tenyérrel csapkodta őket. Szélmalomharc. A bogarak ömlöttek. Sírva menekültem (hoppá, az első "megható" pillanat a caminon). Fogalmunk se volt, mi legyen. A városba nem találunk vissza a gazon, bár Tibi menni akart... jött néhány hippi hazafelé a partról, ismerkedni, beszélgetni. Naprakész angolommal igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést, a srác levágta, és annyit mondott, hát akkor "Welcome in paradise". Én nem egészen így képzeltem azt a bizonyost... végül bekucorodtunk a ponyva alá, ahol a "konyha" volt és a "társalgó". Egy raklapon aludtunk, behúzódva a falhoz. A fülembe szúnyogok zümmögtek. Majd megfúltam, úgy bújtam a hálózsákba, de a szúnyog feltalálja magát és szarrá csípte a kézfejemet, ujjaim végét stb.
Hajnalban óriási zúgás ébresztett. Nem akartam elhinni, hogy az óceán lehet ennyire hangos. Látnom kellett... eszméletlen szép volt. A homokos fehér part, és a veszett nagy hullámok. Bambultunk csipásan, majd visszatértünk hajlék(talan)unkba. Már világos volt, megcsodálhattuk a helyszínt. Előbújt a helyi tyúk, Shakira, beleevett a tegnapi maradékba, csipegetett az asztalról. A hely koszos volt és lepukkant. Reggeli alma közben konstatáltuk Csabival, hogy a hely adottságai tökéletesek, és valóban menő kis helyet lehetne kihozni belőle, de egyikőnk sem így képzelte az egészet. Túl sokszor láttuk a Hair-t... szóval húztunk a városba. Élménynek életreszóló volt, de a következő éjszakát szerettük volna albergében tölteni.
Könnyed reggeli az óceánparton. Mi más? Konzerv tonhal :))
3 óra utcán-sorbanállós-várakozás után betértünk a szállásra, és az orrom előtt küldték el a fenébe Csabit meg Dórit, mondva, hogy a mai napon érkezőknek van előnyük. Az senkit nem érdekel, hogy az előző napon nem jutottunk be, mert teltház volt, stb. Nagyon felháborító volt az egész. Nem illett az előző napok hangulatába. Én ugyan nem hagytam magam. Volt pecsétem az előző napról egy bárból, ami 7km-rel előbb volt. Addig kamuztam a csajnak, hogy ma érkeztünk, mert tegnap ott aludtunk, ahonnan a pecsét van, szabad ég alatt, hogy megkaptuk az ágyakat. A többiek is kaptak végül donativoért sátrat egy privát alberge kertjében...
Minden jó, ha a vége jó: másnap este elmentünk a világítótoronyhoz, ami 3 km innen. A camino zárórituáléja ugyanis: fürdés az óceánban, ruhák elégetése és naplemente. A hely megint vásárra emlékeztetett. Bármi, ami népszerű a caminon, meglepik a turigrinok, mint a legyek a húst. Rengetegen voltak, jöttek mentek a taxik, buszok... végül mégis sikerült magamban helyre tenni a dolgot. Megvacsoráztunk egy kényelmesebb sziklán. Tünde, Csabi, Tibi és én. Összeszedtük az égetnivalót, jól meglocsoltuk tisztaszesszel (és a millió tiltás ellenére) meggyújtottuk a tüzet. Csak úgy forrt, főtt a technikai zokni. Isten tudja, miből készült... Aztán már nagyon készülődött a naplemente. Elfoglaltam a sziklafotelemet és átadtam magam a pillanatnak. Mindenki elkussolt, de jóóóó volt. Egyszercsak egy fickó rázendített a kecskedudájára... Olyan mesésen szerencsés pillanat volt ez, mint anno Félixéknél, amikor a hegedűs fickó, Gilda hegedült a naplementében. Az égbolton egyszerre volt fent a telihold és a nap, sehol egy felhő, ami elrontsa a látványt. Nagyon erős pillanat volt. Már csak egy icipici volt a napból, amikor mögöttem egy spanyol nőnek undorító hangon csörögni kezdett a telefonja, és persze eszébe nem jutott volna kinyomni, fennhangon közvetítette a naplementét a vonal végén lévő másik hülyének. Ezer kedvem lett volna belökni az óceánba. Borozgattunk, végre fogyni kezdtek a turisták... Hazafelé a telihold világította meg utunkat, és annyi csillag hullott, hogy már azt sem tudtam, mit kívánjak..
.
Csodálatos befejezése volt a caminonak.
(*A bejegyzés Debrecenben készült, csak azért jelöltem be a világ végét, hogy nézzétek meg google mapsen :) ha lesz időm, csatolok majd képeket is)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése